Néhai Herman Ákos és Wollitzer
György munkája eredményeképp A HIKI
története megörökítésre került. Ezt követően egyrészt felkerült a web-re,
másrészt megjelent nyomtatásban is „Fejezetek a magyar mikroelektronika
történetéből” című könyvben, amely Mojzes Imre
szerkesztésében látott napvilágot. (Ott már a MEV is szerepel)
Ez a tény arra inspirált, hogy tevékenykedjek
a HIKI egyik legjobb kollektívájának, a IV-es Labor történetének megörökítése ügyében. (Ha tudtam
volna, mit vállalok!)
Az ötlet megvalósításához természetesen
partnerek kellettek, ezért többeket felkértem emlékeik megírására. Sok volt
kollegánk nem igyekezett részt venni e heroikus tevékenységbe és csak kevesen
vállalták, hogy hozzájárulnak emlékeik felidézésével a labor történet „kőbe
véséséhez”.
Az, hogy kik írtak a továbbiakban kiderül.
Két (volt) kollégánk tevékenységét is
kiemelném, mert az anyaghoz való hozzájárulásuk olyan jelentős, hogy „nincs rá
szó nincs rá fogalom”
Külön említem Illést (sajnos, már csak
néhai), aki az 1959-es labor kiállítás teljes dokumentációját a rendelkezésemre
bocsátotta, valamint kiegészítette a HIKI történetét is.
A munka dandárját „Bandi Bácsi” végezte, aki
a személyek jellemzését és történeteiket vázolta (talán kissé szubjektív és
néha humoros módon) és jelentős szerepe volt az események felidézésében is.
(Mintegy 36 oldalt írt.)
Ennek ellenére sokan kimaradtak a
történetekből, Tőlük elnézést kérünk (hogy nevük nem szerepel a parnasszusi
„hallhatatlanok” listáján)! Megjegyezném, hogy utólag is pótolhatók a hiányok!
A továbbiakban is várjuk az emlékeket felelevenítő írásokat.
Megjegyzem, hogy -- mint az várható volt --
több esemény jelenik meg párhuzamosan, más-más szerzők „tollából”. Eredetileg
az volt a tervem, hogy a párhuzamosságot kigyomlálom, de olvasva ezeket,
meggyőződtem arról, hogy a több oldalról megvilágított ugyanazon esemény
javítja a történet „zamatát”. Ezért több párhuzamosság található az
alábbiakban.
Eredeti szándékom szerint szigorúan „műszaki”
jellegű történetet képzeltem el, de ez jelentősen módosult a szerzők szándékai
miatt.
Ezek után „lássuk a medvét!”
ELŐSZÓ
(Kardos András)
Ha valakik, mint például mi, a négyes labor
történetét akarjuk az emberiség számára maradandónak mumifikálni nem hagyhatjuk
figyelmen kívül, hogy ezen a területen az írásművészet
területén (és nem úgy mint szakmánk — nem akarok nagyképű lenni, és a hivatás
szót alkalmazni erre) amatőrök vagyunk!
Nem tudjuk a Tacitusi történetírás szabályát
betartani, a „sine ira et studio”
a harag és részrehajlás nélküli írás objektivitását.
E gondolat előrebocsátásával rovom további
soraimat.
Ha valaki élete egy korszakara gondol vissza,
ahogy idősödik, mind többször a múltbani emlékeket
idézi fel, mivel ez már gondolatvilágában rögződött és a — hacsak nincs altzheimerje —, a visszaemlékezés könnyebb munka agya
számára a meglévő képet felidézni, mint újabb képzést alkotni. Vagyis „öreg
kutyát nem lehet új trükkre tanítani” alapon, nem képez új gondolatokat, mert
az fokozottabb agymunkával jár. A lustaság viszi előre a világot!
Sokszor gondolok vissza a IV - es laborban
eltöltött 28 évemre és mindjárt az a kérdés is mellékelődik, hogy miért volt ez
a munkahely számomra — az egyetlen munkahely amelyen
én Magyarországon dolgoztam — olyan vonzó, hogy nem volt szándékom azt más,
esetleg előnyösebb munkahellyel felcserélni?
Úgy velem, a 4-es több volt, mint munkahely —
majdnem minden ott lézengő valaki számára is. Azt hiszem
nem túlzok, amikor mint „fél családi” együttlétként élő közösséget határozom
meg.
Mint minden közösségi együttélés — Spinoza
szerint a társadalmi együttélést — legjobban a sündisznók együttlétével lehet
modellezni, akik közelebb húzódnak egymáshoz, hogy melengessek egymást de csak a tüskeik
bökdösése a közelhúzódási limit!. A 4 - es - ben is
az egymás iránti pozitív vagy negatív hatással tartalmaztatott.
Azonban ezek a hatások semmilyen irányban nem
tolódtak olyan szélsőségekbe, hogy ez bárkiben is a sérelem olyan mély hatását
okozta volna, hogy az sebeket hagyott volna hátra. Kivétel volt dr. Solt
György.
BEVEZETÉS
(Kardos András meséli.)
Hát hogyan is kerültem én a HIKI - be? . . .
1949-1953. A Kandó Kálmán technikumban
tanultam a „szakmát”. 52-ben szovjet ösztöndíjra jelöltettem, de onnan a Kandó
igazgatója a közismerten antiszemita Hervai Benjámin
felfedezve az ösztöndíjhoz csatolt okmányokból zsidó mivoltomat, a „kapitalista
csökevény” származás vádjával kirúgott az ösztöndíjas listáról, sőt mi több
'garantálta' hogy én semmilyen egyetemre, főiskolára nem fogok felvételt
nyerni, még Magyarországon sem ! (O volt a második Horger Antal úr!)
Úgy látszik, időközben - Hervait
megintettek ezért (hosszú történet) és ő azzal kompenzált engem, hogy a végzős
Kandósok számára rendelkezésre álló állás lehetőségek listáját — elsőnek — elém
tárva, abból nekem választási lehetőséget engedett!
(Hervai
korábban a József Attila technikumban — mely az abonyi
utcai zsidó technikum volt és az államosítása után a Vendel utcába költözött —
volt igazgatóm, aki megakadályozta, hogy a végzős osztályunk érettségi tablót készítsen
és bankettet rendezzen. [A szerk.])
Én elkeseredett dacból csukott szemmel
ráböktem a listára és ez a HIKI volt. Jaj de jó — mondtam magamnak —, hogy
milyen szerencsém van, hogy ilyen közeli, belvárosban lévő intézetben
dolgozhatom ( a HIKI központja ez időben a Mozsár
utcában volt).
A felvételi „interviev”
- nál az Intézet személyzeti vezetője Gilicz Gézáné , Gilic mama közölte, hogy „Kardos elvtárs egy nagyon jó
laborban fog dolgozni, Valkó Professzor elvtárs vezetése alatt!”
Ez volt az Elektroncső Labor (később
Elektronikus,) az Egyesült Izzó területen — jó közel a belvároshoz! (Leánykori nevén 4-es labor. [A szerk.])
Így kezdtem 1953 jún. 9.-én és az Izzó
laborban, társulva az akkor már pár nappal, héttel korábban ott dolgozó Valkó
vezette, Ernst Lali, dr. Bródi László, Halász Noémi, Drabik Illés, Sepsi Béla, Szél Matild és Gulyás néni
társasághoz!
Nem sokkal később egy „Új fiú” Szécsi László
is megérkezett. Szécsi Laci, aki a Siemensből jött ide és jellegzetesen
„siemens” ember volt. Precíz és fantázia nélküli hozzáállás és nagymértékű szervilitás — a főnök irányában.
Példa: egyik reggel Iván Péter a nagylabor
irodába vezető ajtajánál állt. Sz. L. megérkezvén, belépve az ellenkező oldali
ajtón, másodperc alatt felmérve a helyzetet, három hatalmas gazella
ugrással átszelve a mintegy 10 méteres távolságot Valkó előtt termett,
és bokáját összecsapva, annak zakója hajtókájáról valamit leszedett és hangosan
kiáltotta „pardon. . .egy pihe!” Iván Péter eltátotta száját és elvörösödve a
mögötte lévő ajtón behátrálva zavartan nyögte ki: „köszönöm, köszönöm”.
Senki sem blamálhatja Szécsi Lacit, mivel ő a
későbbiekben igen élvezetes teljes szórakoztatást nyújtott mindenki számára. A
mindennapi ebédidő alatt, Lovász Vilikével való egymást etető prüntyögésükkel hallatlan műsort produkáltak — egészen
addig, amíg Laci 56-ban leszaladt egy csomag cigarettáért és pár nap múlva
Münchenből értesítette Vilikét, hogy ne aggódjon érte, mert jól van!
A Lovász Vilike és
az ő egyik naivitása!
Vagy
az Orionból, vagy az FMV- ből az ottani Murányi nevű
vállalati műszaki vezető személyiség látogatásának voltunk kitéve.
A
fontos személy látogatása feletti sürgés - forgás Lovász Vilike
figyelmét is magára vonta és megkérdezte, hogy ki is ez a Murányi?
Egy
ilyen kérdés a Vilike részéről a feldobott labda
lecsapására kívánkozó arany alkalom volt!
Vilike? — Kérdeztük tőle —, hát te nem tudod, hogy ki a
Murányi? . . „Nem” válaszolta ő nagyra meredt szemekkel! . . Hát Ő a híres,
híres Murányi, a kit az ő még híresebb kutyája miatt emlegetnek! Vilike csak tovább érdeklődött, hogy miben olyan híres a
Murányi kutyája?
Hosszasan elmagyaráztuk, (mert Vilikének
hosszasan kellet valamit elmagyarázni) hogy Neki van egy gyönyörű nagy kutyája amelyet ő nagyon szeret és a kutya nagyon-nagyon
beteg lett. És mivel mindenki tudja, hogy ő mennyire szereti a kutyáját,
mindenki érdeklődik a kutyája hogyléte felől, úgyhogy az lenne a legjobb, ha ő
is, mármint Vilike a labor nevében megkérdezne a
Murányit, ha kijön a Tanár úr szobájából és elmenni készül, hogy hogyan van a
kutyája, mert ez biztosan nagyon jól esne neki!
És Vilike, aki egy
áldott jó lélek volt, illedelmesen megkérdezte Murányit, hogy „Murányi elvtárs,
hogy van a kutyája?”
Mikor Vilikét megkérdeztük, hogyan reagált
Murányi az érdeklődésre, azt felelte: „Nagyon furcsán válaszolt, egyszerűen
nagyon furcsán nézett rám és kurtán azt felelte: „nekem nincs is
kutyám!”„Igazán furcsa egy ember” . . tette még hozzá Vilike., „az ember érdeklődik a szegény kutya felől és ő meg
letagadja!”
(Az érthetőség kedvéért:
szólás-mondás: „fosik mint Murányi kutyája!” [A
szerk.])
