Az Évfolyam Története

(1951-1956)

·        1951-ben felvételiztünk, hat évvel a világháború és két évvel a Rajk per után . Ekkor a szörnyű háború sebei még nem hegedtek be, de az új rendszerbe vetett hit, még a hívők lelkében is kezdett megrendülni. Mégis mindnyájan hittünk a jövőben. A nép és köztük mi is, éhesek voltunk a tudományokra és a művészetekre és tisztelettel tekintettünk annak művelőire. 1921-ben, harminc évvel az évfolyam kezdete előtt tárult ki a modern fizika csodálatos világa és az évben kapta meg Albert Einstein a Nobel díjat. Másrészt a közeli múltban robbantott atombombában rejlő hatalmas pusztítás lehetősége bűvöletbe ejtette a politikusokat, ezért 51-ben a FIZIKÁT még csupa nagy betűvel írták.

·        Ebben a háttérben kezdtük tanulmányainkat. Sokan voltunk, (kezdetben 78 tanuló volt nyilvántartva), ezért három csoportra osztottak bennünket. Negyedévben — mikor a létszámunk már meghaladta a nyolcvanat — intenzív agitáció kezdődött, hogy minél többen menjünk át a villamos karra végezni, mert ennyi fizikust a „népgazdaság” felszívni nem tud. A rábeszélés eredménytelen maradt, így végül elhelyezésük ügyében minisztertanácsi ülést hívtak össze, és minden tárca feladatául kapta, hogy két-három fizikust helyezzen el. Ami meg is történt.

Szerencsés évfolyam voltunk, mert nagyszerű tanáraink voltak, akik nemcsak fizikára, matematikára, hanem egyetemes kultúrára is tanítottak. Csak csodálattal emlékezhetünk analízis tanárunkra a pedáns Császár Ákosra, aki az akkoriban a legfiatalabb matematika professzor címét érdemelte ki. Tőle nemcsak a gondolat tisztaságát, hanem az írott szó rendjét is tanultuk. Emlékeink szerint a három év alatt három anekdotát engedett meg magának. Ebből az egyik „Falesz Mihály” története volt. Miletoszi Thaleszt oroszul Mileckíj Falesznak ejtik. Ezt fordította valaki magyarra és így vált miletoszi Thalesz Falesz Mihályjá). Császár Ákos tréfás szövege persze a félműveltség kifigurázására szolgált.

Az analízis gyakorlatokat Németh Judit, (ma a Tudományos Akadémia levelező tagja és az Eötvös Lóránt Fizikai Társaság elnöke) olyan lelkes odaadással vezette, hogy már csak az ő kedvéért is érdemes volt készülni.

Felejthetetlenek Pócza Jenő alsóéves kísérleti fizika előadásai. Ő mindig nedves szivaccsal a kezében sétálva magyarázott, amit az előadói asztalon huzigált. Egyszer az irreverzibilis folyamatok szerepéről beszélt az entrópia keletkezésében: „Látják uraim, amikor ezt a szivacsot húzogatom az asztalon, akkor az felmelegszik. De ha felmelegítem, az nem fog az asztalon ide-oda csúszkálni.”

Gróma Géza fizikai gyakorlataiból leginkább a visszaszámolás technikáját sajátítottuk el, minthogy a gyakorlatok többségében a készülékek nem működtek megfelelően.

Hajós György oktatott vektoranalízisre. Lenyűgöző előadó volt. A „gólyavárban” tartott előadásai emlékezetesek maradtak. Maradandó élmény volt a következő történet: Hajós egy levezetés során azt mondta: „most alkalmazzuk a főtengely tételt!” „Nem tanultuk” zúgott a tömeg. (Kb. 600-an lehettünk) Hajós megállt a katedrán lévő asztal mellett, és huszonöt percig (!) némám szemlélte a hallgatóságot, ahonnan egy pisszenés sem hallatszott. 25 perc után kifogástalanul folytatta és fejezte be a megkezdett levezetést. Ezzel még nagyobb elismerést vívott ki közöttünk.

Bár úgyszólván nem volt egy óra, ahol Vince István ne csinált volna numerikus hibát, mégis alaposan megtanultuk tőle az algebrát

Termodinamikát Marx Györgytől tanultunk, akinek rendezett gondolkodása és elbűvölő tudása például szolgált egész életünkben.

A tőle tanultakból származott az évfolyam jelmondata is:

'Nem tudja azt ember fia, mitől nő az entrópia'

Mechanikára és elméleti fizikára Novovobáczky Károly és Marx György oktatott . Novobáczky előadói nagyságát jellemzi, hogy a speciális relativitás elméletről tartott egy-egy előadása után sokan gondoltuk: 'Hát ez milyen egyszerű, hogy lehet, hogy én erre nem gondoltam előbb?'

Neugebauer Tibor volt kvantummechanika tanárunk. Igen széles ismeretségű, nagy tudású és természet imádó polihisztor volt, sokszor találkoztunk a szabadban rovargyűjtő útjain. Órák hosszat hallgattuk előadásait a lepkék színeiről.

Előadóink közül meg kell említeni Jánossy Lajost, aki statisztikus mechanikát oktatott. A széles táblát úgy használta ki, hogy annak a közepéig bal-, azután jobb kézzel írt. Ezt a tehetségét nagyra tartottuk, tanulni tőle azonban nem tudtunk, mert nem értettük, amit mond. Vannak, akik ezt hiányos magyar nyelvismeretének tulajdonítják, hiszen élete nagyobb részét Németországban és Britanniában töltötte, mindenesetre finoman szólva: nem beszélt érthetően. Minthogy jegyzeteket sem adott ki, ebből a tárgyból könyvekből tanulva vizsgáztunk. (Már aki.)

A speciális és rövidebb kurzusok előadóira, így Faragó Péterre, Tarnóczy Tamásra, Kovács Istvánra, Sándor Endrére, Szamosi Gézára és Fenyves Ervinre is szeretettel gondolunk.

·        A felsorolt tantárgyakat és azok óraszámát áttekintve azt találjuk, hogy a képzésünk központja valahol a mérnök és a fizikus közötti szakmára irányult. Ez a tanulási program egyfelől lehetővé tette, hogy az elméleti tárgyakra fogékonyabbak abban az irányban próbáljanak elhelyezkedni, másrészt, széles bázisánál fogva megfelelő alapot nyújtott számos mérnöki feladat ellátására is.

·        Négy év vizsgái után az elosztóbizottság közreműködésével egy év próbaidőt töltöttünk új munkahelyünkön. Az államvizsgát 1956 júniusában tettük le. Az évfolyam egy részét ezután hívták be három hónapos kötelező tiszti tanfolyamra. Ezeket a társainkat az a "megtisztelő szerencse" érte, hogy egy szál elavult puskával vállukon nézhették végig több szovjet tankhadosztály átvonulását Budapest felé a dunaföldvári hídon. Nagy szerencse, hogy ezt a statiszta szerepet ép bőrrel megúszták.

·        Az 56-os forradalom bukása sok társunkat késztette arra, hogy elhagyja az országot. Volt olyan, aki maga, vagy szeretteik közül valaki aktívan vett részt a felkelésben és a megtorlás elől szökött meg. Volt, aki elkeseredésében, reményét vesztve, volt, aki a lét-bizonytalanság elől menekült. Volt, aki még 56-ban ment el, volt, aki később. De nincs köztünk, akinek a pályája nem ezen az öt éven alapult volna és nincs olyan, aki ne gondolna hálával azokra, akik ehhez a tudáshoz juttatták. Bárhová is vetett minket a sors, Magyarországon és a nagyvilágban mi ennek az igényes kultúrának a szóvivői és terjesztői voltunk és maradunk.

Vissza a kezdőlapra